Elsőben, amikor még csak kóstolgattuk a gimnáziumi életet, kategorizáltuk a minket tanító tanárokat, és Éva néni akkor a legszigorúbb besorolást kapta. Sok óráján be voltunk tojva rendesen – persze utólag már lehet azon morfondírozni, hogy ezt a rendszeresen visszatérő rémületet az ő szigora, a mi nem tudásunk, vagy leginkább a kettő egymással kölcsönhatásban lévő tényezője okozta. Tény, hogy tanulmányi eredményünk, valamint az osztály átlaga alulmaradt a gimnázium szintjénél. Furcsa kényszer-kompromisszum volt a Néphadsereg és az egykori egyházi iskola között – az utóbbinak nem sok beleszólása lehetett annak idején ebbe az együttműködési kérdésbe. Az állam egyszerűen hozott egy intézkedést, amibe a tanintézmény maximum csak rábólinthatott. A sereg talán éppen azért választotta egyik partneréül a tatai Eötvös József Gimnáziumot, mert országos szinten kiemelkedett, de legalábbis jó eredményeket mutatott fel továbbtanulás terén, hiszen végzőseinek több mint kilencven százaléka főiskolán vagy egyetemen folytatta tovább tanulmányait.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy a katonai kollégium osztályai nem emelték, inkább lefelé tornázták ezt az átlagot. Hogy a háttérben mit kapott a fegyveres erőktől a város és a gimi, azt nem tudom, rebesgettek valamilyen fejlesztést, meg pénzt, de ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk. A mi problémáinktól elég messze álltak a sereg és a suli problémái – hiszen a legtöbb energiánkat nem a tanulás, hanem az alkalmazkodás és a mindenféle szokásos kamaszkori élet viszontagságai emésztették fel.
Mi mindennek már csak egy szűrt lecsapódását éltük meg, ami abból állt, hogy tudtuk: vannak pedagógusok, akik kifejezetten nem kedvelik a katonai kollégistákat, és vannak, akik pedig éppen ellenkezőleg: jobban kedvelnek minket, mint civil társainkat, vagy legalábbis semmivel sem kevésbé. Az biztos, hogy egészen más világot jelentettünk a civilekhez képest, eleve azáltal, hogy nem kellett külön felvételiznünk a gimibe, a sereg döntötte el, kiket iskoláz be oda. Pedig egyértelmű volt, hogy a gimibe bárki nem juthatott be. Ezeknek köszönhetően a lemorzsolódás is elég nagy volt, a szelektálásban a néphadsereg is alaposan kivette a részét. Igaz ugyan, hogy volt egy bizonyos létszámkényszer is a fegyveres erők részéről, hiszen kellett a tiszt az országnak, de azért az is szempont volt, hogy ezek a tisztek okos, intelligens, jól képzett emberek legyenek. Bár a Magyar Néphadsereg megítélése a társadalom részéről elég vegyes volt. A többségben az a kép élt, hogy az ott szolgáló tisztek jelentős része alkoholista, de legalábbis nem veti meg a folyékony bódítószereket. Egy ilyen megítélésű szervezettől mit lehetett tehát várni perspektíva terén?
Nem akarok filozófiai vagy szociális mélységekbe ereszkedni – vagy emelkedni? – de tény, hogy mi is tapasztaltunk egyet és mást az első két év, és az utána következő évek alatt is. Abban biztos vagyok, hogy a katonai kollégisták kis hányada volt csak tisztában a tiszti élet valódi mivoltával, tehát mély motivációról kevés esetben lehetett beszélni – a mi osztályunk tekintetében ez talán egyenlő volt a nullával – bocs fiúk, ha tévedek, de ma már ez úgyis mindegy.
Tehát Éva néni első és második pót-anyánk volt. Nehéz rangsort állítani, ki volt közelebb hozzánk, Babi néni vagy Éva néni, és szerintem szükségtelen is. Éva néni a legszigorúbb kategóriából indulva került rövid idő alatt a legszeretettebb skatulyába – most hirtelen nem tudok jobb szót rá. Ráadásul úgy, hogy emellett szigorából és tekintélyéből sem veszített szemernyit sem. Azt hiszem, az ilyen embert hívják úgy hogy PEDAGÓGUS – igen, így csupa nagybetűvel. Ha Nemecsek nevét a Pál utcai fiúk büntetésből csupa kisbetűvel írták le, akkor Éva néni nevét tiszteletből csupa nagybetűvel kell írni. Hogyan lopta be magát a szívünkbe? És itt nem arról van szó, hogy néhányan kedveltük az osztályban, néhányan pedig nem, hanem pontosan arról, hogy mindannyian elismertük őt. Talán a titok az volt, hogy érezte az osztály minden egyes rezdülését, hangulatunk minden egyes változását, és ezt hihetetlen bravúrral reagálta le. Éva néninek sosem kellet kiabálnia, jelenetet rendeznie, fenyegetőznie, két-három szóval el tudott érni nálunk bármit. Na jó, a szorgalmunk nem lett nagyobb, de a fegyelmünk az óráin mindenképpen tökéletesen kielégítő volt. Nem lehetett más.
Éva néni mindig félre tudta tenni a teljes tananyagot, ha arra volt szükség, és bármilyen helyzetben képes volt valamennyire megnyugvást jelenteni, utat mutatni. Rengeteget mesélt a családjáról, a gyerekeiről, akik ezáltal – ha nem is ismertük őket személyesen – szinte nekünk is családtaggá, kistestvérré váltak.
Óra elején belelapozott a naplóba. Ki-ki éppen mennyit tanult aznapra, aszerint izzadt, vagy hűlt a vér az ereiben, de tény, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Odakinn az őszi napsugarak simogatták a tanterem ablakától nem messze lévő mini-focipálya – valójában kézilabda pálya – betonját, a domboldalon kuszán elhelyezkedő fákat és bokrokat, és odébb az Öreg-tavat. A nyitott ablakon beosont egy-egy lágy fuvallat, ami nekünk csak arra volt jó, hogy friss oxigént kapjunk a szorult helyzetben.
Mindenki a naplót figyelte, s noha a katedrán, a hatalmas tanári asztalon feküdt, nem lehetett belelátni, mégis próbáltuk valahogy megfejteni, Éva néni tekintete vajon melyik betűnél, melyik névnél járhat. Mivel az év elejénél jártunk, még alig volt jegyünk, sokaknak még semmi, de a tantervet teljesíteni kellett, úgyhogy gyakorlatilag az első tanítási naptól fogva dübörgött a tudomány, máris mély vízbe ugrottunk.
– Nádas úr… – akadt meg Éva néni a napló közepe táján.
Buxa már rosszat sejtett, hiszen vezetéknevének említése egyértelműen jelezte számára a helyzet komolyságát. Eldöntetett, ebből a slamasztikából nehéz lesz a szabadulás. Persze Buxa nem adta fel.
– Igen, tanárnő? – kérdezett vissza, mintha fogalma sem lenne róla, miről van szó, vagy minek kellene történnie, mire kellene készülnie. Az elmaradhatatlan mosoly most is ott ült szája szélén, kicsit kihúzta magát a padból, talán arra készült, hogy a következő pillanatban inkább maga is lágy szellővé válik, és kioson az ablakon, át a focipályán, le a fák közt a tópartra. De nem ez történt.
– Akarsz-e velem beszélgetni? – kérdezte Éva néni felpillantva a naplóból. Buxa szemében remény csillant. Beszélgetni? Hát ebből még valami jobb is kisülhet, mint egy felelés?
– Miről? – kérdezett vissza. A kérdés hangsúlya sem meglepett, sem magabiztos nem volt. Csak amolyan spontán reakció. A vigyorgó arc majdnem pókerarcnak is beillett volna, pedig Buxa érezte, hogy gyomrában egyre nagyobb gombóc növekszik, pedig reggelire nem is azt evett, és a reggeli is jó néhány órányira elmaradt már a múltban. Ráadásul a gyomrát is nehezen tudta fékezni, egy alakalommal testnevelés órán is annyira bestresszelt a száz méteres futás felmérésen, hogy miután lefutotta a távot – mit futotta? Vágtázta! – meg sem állt a célnál, rohant tovább egyenesen a legközelebbi mellékhelyiségig, hogy megszabaduljon az idegeskedés okozta tehertől. Tehát ez az ismerős, kellemetlen gombóc ott rohangált most benne a gyomra és a torka között.
– Mondjuk magyar irodalomról – terelte tovább a beszélgetést Éva néni olyan irányba, ami Buxának már cseppet sem volt ínyére. Ha mondjuk a Depeche Mode legújabb lemezéről kérdezte volna a tanerő, az sokkal kellemesebb lenne. Fejből mondaná az összes eddig megjelent lemezt, az évszámokat, a tagok nevét, a track-ek címét, talán még a hosszukat is. Még Dave Gahan segítsége sem kellett volna hozzá. Viszont a felvetett témához valószínűleg a brit popcsapat frontembere sem tudna segítséget nyújtani.
Buxa kicsit lehorgasztotta fejét, hátha ezzel a kis biccentéssel sikerül végleg elfolyni a pad alá, eltűnni, akár a kámfor, csak arra az időre, amíg a magyartanárnő mást választ helyette, de erre most nem volt esély. Aztán egy pillanat alatt megvilágosodott, hiszen a tanárnő világosan megkérdezte, hogy van-e kedve beszélgetni. Talán ez kedv kérdése lenne? Ha nincs kedve, akkor nem kell? Ez lenne hát a megoldás, a menekülési lehetőség?
– Nem – felelt összeszorított fogakkal. Valahol a tudata mélyén sejtette, hogy nem ezt kellene mondania, de hazudni nem szép dolog, mindig őszintének kell lenni. Mi egyebet mondhatott volna hát? Csapta volna be a tanárnőt egy igennel? Miközben fogalma sem volt a tananyagról? Előző este sokkal fontosabb dolgai voltak, le kellett fordítania a Strangelove-ot, el kellett hárítania Csiga bosszantó piszkálódásait, cigit kellett szerezni valahonnan, levelet írnia valakinek, és még vacsoránál is szükséges volt valami repetáért könyörögni a konyhás nőknél, mert a kapott adag nem volt elegendő számára. Hát hogyan maradhatott volna ideje magyar irodalomra?
– Neeeem? – nyújtotta és hajlította a szót Éva néni jó hosszan, hogy beleférjen kellő nyomaték, némi visszafogott felháborodás, és csipetnyi meglepettség is. A tanárnő közben persze teljesen magabiztos és nyugodt maradt, hiszen mint mindig, ebben a játszmában is ő osztotta a lapokat, tökéletesen kézben tartotta a helyzetet.
Buxa pedig várta, hogy most mi lesz, bár a tanárnő visszakérdező hangsúlya nem sok jót jósolt. Azon tűnődött, vajon ezzel a válasszal rontott-e esélyein, vagy azok ugyanolyanok maradtak, mint néhány másodperccel korábban. Úgy érezte magát, mintha egy kivégzőosztag előtt állna, ahol éppen ebben a pillanatban dől el, hogy eldördül-e a sortűz, vagy valami csoda folytán valamennyi puska zárszerkezete egyidejűleg mond csődöt, és ő megmenekül a katasztrófa elől. Most még a gombócot is elfelejtette a gyomra és a torka között, lélegzetvisszafojtva várta sorsának folytatását, bár egyre oszlott a jobbra fordulás reménye.
– Nádas úr, egy valamit jó, ha egy életre megjegyzel – folytatta Éva néni ugyanazon a drámai hangon. Az osztály csendben, és dupla élvezettel figyelte a párbeszédet. Dupla élvezet két okból is volt: egyrészt mulatságos volt Buxa szenvedése és Éva néni szellemessége, másrészt mindenki más megkönnyebbült, hogy a magyartanárnő nem éppen vele akar társalogni magyar irodalomról.
Buxa pislogva várta, mit kell megjegyeznie, és még mindig abban reménykedett, hogy megússza. Ő is átérezte a számára egyszerre kínos, ugyanakkor némileg komikus helyzet súlyát.
– Soha ne mondj nemet egy nőnek – fejezte be a bölcsességet Éva néni –, mert abból bizony csak bajok származhatnak!
Buxa sejtette ugyan, hogy ez ránézve is bajok forrása lehet, de még mindig nem tudta, mi lesz ennek a magyar órai beszélgetésnek a végkimenetele. Éva néni is látta a fiú kétségbeesett mosolyát – mert az továbbra is ott volt a babaarcon, s hogy ne húzza tovább az időt, gyorsan megadta a kegyelemdöfést:
– Na, légy oly’ kedves és fáradj ki ide mellém, hogy beszélgessünk egy kicsit!
Buxa előbb bizonytalanul körülnézett az osztályban, hátha érkezik valahonnan egy felmentősereg, hátha nem halt meg az a csoda, csak éppen dolga volt az iskolai büfében, és késik, de már éppen betoppan közéjük.
Emmer ugyanúgy vigyorgott nem létező bajusza alatt, a mellettem ülő Neményi szintén mosolyogva nézte a tanárnőt. Élvezte a párbeszéd minden pillanatát. Dárdai ugyanazzal a hanyag, laza testtartással biggyeszkedett a székén, mint máskor, ő is mosolygott, de inkább Buxán.
Csiga legszívesebben megpöckölte volna termetes szobatársa fülét, és kárörvendve kilökdöste volna az ajkai fiút a katedráig – nem rosszindulatból, pusztán élvezetből. Kicsit úgy érezte, a szekálás szerepköre most némileg átadódott a magyartanárnőnek, és ez nagyon tetszett neki. Ám okosabbnak gondolta, ha pöcköléssel és lökdöséssel most nem hívja fel magára a figyelmet, így csak belül örült.
Éva néni azonban mégis észrevette Csiga fészkelődését és kaján vigyorát, úgyhogy a miheztartás végett neki is odavetette:
– Csekő fiam, te se nagyon örülj, mindjárt jöhetsz Nádas úr után, ha gondolod…
Csigának arcára fagyott a mosoly, mozdulatlanná dermedt, és szinte villogni kezdett egy láthatatlan felirat a homlokán: Nem vagyok itt, nem vagyok itt, nem vagyok itt. Úgy érezte magát, mint egy mezei pocok, amelyik éppen az imént úszta meg, hogy valami ragadozómadár lecsapjon rá, de most mégis a látóterébe került. Szemeit forgatva próbált visszalapulni a székébe, hogy fedezékbe kerülhessen.
Közben Buxa, minthogy semmiféle felmentősereg nem érkezett sehonnan, nem omlott össze körötte az iskola, nem ütött ki tűzvész, tévedésből nem szólalt meg az óra végét jelző folyosói csengő, nem rontott be senki az osztályba, hogy elragadja őt, vagy a tanárnőt, nagyon lassan elkezdett felemelkedni a székéből. Jól táplált termete amúgy sem volt könnyű, de saját súlyát most még nehezebbnek érezte, kívülről szemlélve a jelenet úgy festett, mintha egy filmdráma lassított felvétele lenne.
Buxa hiába volt erős, hiába nyomta veszettül jól a fekvőtámaszokat, hiába tudott perceken keresztül halál pontosan úgy pörögni, mint Dave Gahan koncert közben a színpadon, ezek most mit sem értek. Ide nem erő, nem tánc kellett, hanem az a tananyag, ami valahogy sehogy sem tudott a fejébe kerülni előző délután és este. Mert mint említettem volt, Buxának sokkal fontosabb teendői voltak.
Nem volt visszaút, menni kellett, és lassan oda is ért a katedra szélére, zavart vigyora még mindig nem olvadt le arcáról – inkább odafagyhatott.
– Nádas úr, mit tudsz nekem mondani az orosz realizmusról? – nézett fel rá kissé sandítva Éva néni.
– Az orosz realizmusról? – kérdezett vissza Buxa. Nem azért, mert nem hallotta a kérdést, hanem mert egyrészt biztos akart lenni benne, hogy jól és pontosan hallotta, de legfőképp azért, hogy időt nyerjen bármire. Hátha eszébe jut valami, hiszen mégiscsak itt volt a korábbi órákon, vagy hátha súg neki valaki. Persze úgy súgjon, hogy Éva néni ne vegye észre, de ő pontosan értsen mindent, és az még hasznos is legyen – de legalább elégséges. Ennyi elvárás… Teljes képtelenség, hogy egy csendes osztályteremben mindez megvalósuljon.
– Segítek, hogy lásd, mégsem vagyok olyan szőrös szívű – biztatta a magyartanárnő. – Gogol, Tolsztoj…
Buxa tekintetében hirtelen a megvilágosodás fénye látszott felgyúlni. Ezeket a neveket már hallotta, és ez mindenképpen adott neki némi biztonságérzetet. Aztán, ahogy a fény megvillant benne, azon nyomban ki is hunyt, mert hiába forgatta szemeit körbe-körbe a fején belül, nem látott ott semmit, ami a két orosz íróra vonatkozott volna.
– Semmit – jött hát a kurta válasz, amit igyekezett úgy kiszorítani, kisziszegni a fogai között, mintha nem is ő mondta volna, hanem csak úgy jött volna valahonnan a semmiből, vagy a folyosóról, vagy a sportpálya felől. Az osztály nem bírta tovább a vígjátékot, többen felröhögtek. Éva néni azonnal felénk fordította a tekintetét, szemüvege mögül tisztán láttuk mindannyian, hogy nagyon veszélyes villámok indulnak irányunkba, úgyhogy egy pillanat alatt megint halotti csend lett a teremben. A hatás kedvéért egy légy is elröppent valahol nagy zümmögéssel – de tényleg!
Miután újra helyreállt a rend, Éva néni visszaemelte tekintetét Buxára.
– Semmit? – kérdezte megrökönyödve. – Végy példát Bán úrról! – nézett felém, most nekem is meghűlt a vér az ereimben. – Ő nem tud semmit, de azt kitűnően elő tudja adni – fejezte be a példálozást a magyartanárnő, én pedig nem tudtam, hogy erre most büszkének kellene lennem, vagy inkább el kellene süllyednem szégyenemben. Úgy éreztem magam, mint egy páncélját vesztett vitéz, aki eztán bármikor legyőzhetővé válik, bármelyik csatában. Ez ellen csak egyetlen módon tudtam, vagy tudtam volna védekezni – tanulással. Ezt azonban csak hellyel-közzel voltam képes megoldani – no nem a képességeim hiányában, mert azokkal nem volt gondom sosem. Sokkal inkább érdeklődés hiányában? Lustaságból? Egyéb irányú elfoglaltságaim miatt? S hogy mik voltak ezek? Ki fognak derülni a következőkből. Mert egy kamasznak rengeteg elfoglaltsága tud ám lenni tanulás helyett. Hogy mit ne mondjak, például az ábrándozás – na az nekem nagyon ment. Kár, hogy azt nem osztályozta soha senki. Sőt, Kovácsné tanárnő, aki a fizikát tanította nekünk, sokszor ránk szólt az óráján, amikor csak ködös tekintetekkel bámultuk a semmit, hogy ne ábrándozzunk, mert az ábrándozás az élet megrontója.
Meghallgattuk, aztán ábrándoztunk tovább. Én legalábbis egészen biztosan így voltam vele.
Valaki közben mintha súgni próbált volna a hátsó padok valamelyikéből, talán Czirok Misi vagy Závodi lehetett, de a csendben ez azonnal kiderült. Éva néni oldalra hajolva nézett a pusmogás irányába.
– Mit döszmörögsz ott hátul? – ennyi elég is volt, hogy ismét csend legyen.
Buxa aztán mégiscsak összeszedte magát, és bizonytalan találgatásokkal, félig kérdő mondatokkal, és hosszas gondolkodási szünetekkel rebegett valamit Gogol revizoráról, Tolsztoj háborújáról és békéjéről, valamint Dosztojevszkijről. Saját bűnével, azaz hogy nem készült órára, tökéletesen tisztában volt, bár még most is inkább pechesnek tartotta önmagát, mint nemtörődömnek. Bűnhődésével kiegyezett, egyebet úgysem tehetett, és boldog volt, hogy karó helyett megúszta egy kettessel a kalandot.
