2005-ben kezdtem írni egy önéletrajzi könyvet, ennek két fejezete olvasható itt:
14.
A nap sokadszor is felkelt, az árnyak a Fényes-fasor fái alatt is kisebbek lettek. A lassan rügyező lombokról és a fűszálakról harmat emelkedett lassú méltósággal az ég és a város fölé. Mint a távozó lelkek egy csatamezőről. A patakparti patkányok a város éledező zajai és tompa moraja elől visszahúzódtak járataikba, az éjszakai vadászatukról hazatérő macskák álmosan kóvályogtak a szőnyeggyár udvarán és az úttörőpark elhanyagolt játszóterén. Itt néhol embermagasságúra is megnőtt a gaz, míg valamivel odébb, a kollégium udvarán katonásan egyenesre nyírt sövény szegélyezte a lesepert betonjárdákat. A háromemeletes szürke betonépület csendesen szuszogott.
Egészen addig, míg az órák mutatói hat nulla-nullára ugrottak, a folyosói hangszórókból pedig kirobbant a már oly sokszor hallott Rákóczi-induló sercegő dallama. A zene pillanatok alatt szétömlött az épületben, a kulcslyukakon és a réseken át bekígyózott a szobákba, a paplanok alá.
Misi az álmosságtól botladozva lépkedett az utolsó szoba ajtaja felé. Barna nadrágja combnál szűk volt, bokánál viszont túl bő. Minden lépésnél légycsapóként lengett a kövezett fölött. Az egyik cipő szorította a lábát, a másik kissé lötyögött rajta – ébredés után az osztályügyeletesnek nem sikerült tökéletesen kiviteleznie azt az amúgy rettentően egyszerű műveletet, amit felöltözésnek hívnak. Jobbak ezt már óvodában megtanulják, rosszabbak elfelejtik, mire felnőnek. Vagy csak túl álmosak hozzá esetenként. Egyik kezében a már jobb időket is látott ügyeletesi naplót szorongatta, másik kezével piros karszalagját próbálta megkötni és helyreigazítani – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Csipás szemeivel nagyokat pislogott, de nyár eleji motorbalesete óta amúgy sem volt híres éleslátásáról. Elvileg valószínűleg már alkalmatlan lett volna tisztnek, de humanitárius okokból nem szerelték le már arra a kis időre, ami még hátra volt az érettségi vizsgákig.
Misi kopogás nélkül nyitott be a 314-es szobába, valaki szúrós tekintettel meredt rá valamelyik paplan alól. Mintha csak azt akarná közölni vele: Na, takarodj! Ez persze nem a személyének, hanem posztjának, vagyis az osztály ügyeletesnek szólt.
Panda hason feküdt az ágyon, a zajra felkapta fejét, de miután koponyája hátsó fele kellemetlen koppanással találkozott a belső ablakpárkány fájával, gyorsan vissza is ejtette a párnára.
Misi, mint ügyeletes, cseppet sem meggyőzően kezdett magyarázkodni. Ő volt az elnézést, hogy élek-típus.
– Bocs, fiúk, csak keljetek fel légy szíves, mert Szegecs az ügyeletes, és mindjárt jön fel ellenőrizni! Nem akarom, hogy szívás legyen.
Semmi válasz, ami várható volt. Panda közben újra kísérletet tett a felkelésre, ám ezúttal igyekezett matematikai pontossággal kiszámítva elkerülni a párkányt. Csárli eközben megtalálta másik zokniját is, és éppen azt tornázta fel lábfejére. Az összes tornával töltött ideje negyedik év végére már mindössze erre a tevékenységre zsugorodott, mert a változások szele – sőt vihara – már olyan erősen átjárta a sereget, hogy a katonai kollégiumokban már a reggeli tornát is eltörölték. Köszönjük, Gorbacsov elvtárs, és a többiek…
Misi már a következő szobában járt. Teljes sötétség fogadta, mintha csak az Elvarázsolt Kastély egyik termébe lépett volna. Ahol meg is lehet ijedni. Misi ijedtségének tárgyát ezúttal egy hatalmas méretű lábfej jelentette, amely az egyik paplan alól kilógva útját állta. Rövid azonosítás után kiderült, hogy a láb Gyuri tulajdonát képezi. Az ügyeletes itt is elrebegte hálátlan szövegét. Azt persze már az öt ötvenes eligazításon tudta, hogy az osztály ébresztése nem lesz kisebb feladat, mintha életet akarna lehelni őskori leletbe. Ez persze sosem volt másképp a négy év alatt. Várakozásait nem hazudtolták meg a tapasztalt életjelek. István és társai meg sem mozdultak.
– Ezek meghaltak – nyugtázta Misi, és már ott sem volt. Éppen belépett volna a 312-esbe, de a kifelé igyekvő Robi útját állta.
– Ide nem kellesz, itt mindenki fenn van! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd méltóságteljesen, bár egyáltalán nem vidám arccal elvonult a mosdó irányába. Előtte persze nem mulasztotta el maga mögött, és ezáltal az ügyeletes orra előtt bevágni az ajtót. Egy osztályát szerető jó ügyeletes pedig sosem kételkedik társai szavában, így Misi nem is akadékoskodott.
Bubóék szobájában eszméletlen oroszlángszag fogadta, így ott nem is akart sokat időzni. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy a bentlakók talán már éjfél körül megfulladtak oxigén hiányában, de némi mozgolódás a szoba mélyén nem erre engedett következtetni. Mégis túlélték magukat – illetve a szagot. A következő szobában Vitya már az ágyon ült felöltözve – olyan volt, mintha le sem feküdt volna. De az is lehet, hogy már egy órája felkelt, hogy idejében elkészüljön – néha ugyanis leginkább egy lassított felvételre hasonlított. Misi bele sem kezdett mondandójába, Szabzi már tessékelte is ki onnan.
– Jó, tudjuk… – terelgette ki egyenruhás társát az alacsony termetű emberke.
Misi a saját szobájában, azaz nálunk részesült a legkellemetlenebb fogadtatásban. Eleve említettük neki, hogy itt hiába is próbálkozik bármiféle agitálással, nem fog sikerrel járni. Én változatlanul osztottam ama nézetemet, hogy a legrohadtabb dolog a világon, amikor az embert reggel hatkor kiverik az ágyából. És a Rákóczi-indulót sem szerettem meg jobban. Attila nagyobbik párnájának mélyéről küldte Misit melegebb éghajlatú tájakra, majd hogy eme óhajának nagyobb nyomatékot is adjon, kispárnáját küldte követségbe. Azaz keresztülhajítva a szobán Misi fejéig. Elvégre az ember a fejével fogja fel a másik ember véleményét – mármint az agyával. Ha van neki. És Misinek azért volt – kissé nehézkes felfogású, de azért akadt.
Zsolti sosem folyamodott ilyen otromba módszerekhez. Szinte már sajnálta a semmibe vett, és megsemmisült ügyeletest, de azért nem felejtette el megrendelni – egészen pontosan ágyba rendelni – a reggelijét lágy tojással, pirítóssal, kávéval és kaviárral.
Misi teljes reménytelenség érzetével támolygott tovább Baxiékhoz. Ott már belépése előtt tudta, hogy ha eddigi próbálkozásait törvényszerű kudarc kellett, hogy kísérje, akkor itt akár bele se fogjon bárminemű kísérletezésbe. Baxi álomittasan felpislogott, majd békésen átfordult a másik oldalára – akár egy túlméretezett csecsemő. Géza mély hangon, némi tájszólással dörmögött valahonnan:
– Félkor majd szóljál be! – utalt az akkor kezdődő reggeli osztásra.
A Rákóczi-induló befejeződött, felberregett a csengő. Ezt a kellemetlen hangot még többen utálták, és a portáról érkező ébresztési ceremónia hanghatása elől mindenki a maga módján próbált még mélyebbre fúródni a párna és a paplan közé. Egyesek csak felnyögtek, mint a kegyelemdöfést kapó katona.
A folyosókon itt-ott csoszogó alakok jelentek meg, majd imbolyogva tűntek el a mellékhelységekben. A Szegecsnek, és néha Tapsinak becézett nevelőtanár a portán bekapcsolta a mikrofont. Először belefújt, majd erélyes hangon utasította a saját megfogalmazásában igen tisztelt társaságot, hogy keljenek fel.
Mintegy húsz perccel később Attila kikukucskált a paplan alól. A zajok odakint a megszokottak voltak, ajtócsapkodás, valahol rádió bömbölt, emberi hangok hallatszottak – ez utóbbiak néha állati üvöltésbe csaptak át, amikor valakik között nézeteltérés támadt takarítás vagy egyéb fontos teendők kapcsán. Az asztalon álló, óraként is funkcionáló ócska rádiósmagnó digitális kijelzője szerint háromnegyed hét közeledett. Attila a lehető legkörülményesebb mozdulatokkal kicsomagolta magát takarója öleléséből, majd bizonytalan léptekkel indult szekrénye felé. Éppen csak kitárta a felső polcok ajtaját, pólók, zoknik és alsónadrágok kezdtek a fejére záporozni.
– A kurva életbe! – morgott szobatársam lakonikusan.
Zsolt idétlen kacagással hozta a srác tudtára, hogy önnön legnagyobb örömére szemtanúja volt az iménti látványos eseménynek.
– Ne röhögj, szarzsák! – nyöszörgött vissza Attila foghegyről, azzal megragadta a frissen landolt kupacot, és visszahajította iménti helyére. Nagy üggyel-bajjal előkapart egy pár zoknit és az ágyra hajította. Dühös volt, mert általában rendet tartott a szekrényében, bár a helyet elég szűkre szabták. Ráadásul nagyon korán reggel volt még – ez eleve bosszantó időpont bármire is. Duzzogva kereste törölközőjét.
Zsolt még idétlenebbül nevetgélt, mint eddig, nem győzte a fejét a párnába fúrni. Az ilyen kitörések nála mindennaposak voltak, s bár sokszor maga sem mindig tudta, min mulat éppen, láthatóan jól szórakozott.
Lassan én is magamhoz tértem.
– Ez minden reggel röhögéssel kezdi a napot? – tettem fel a költői kérdést, majd én is nekiláttam felkutatni a törölközőmet. Fél perc múlva Attila nyomában én is kiléptem a szobából, a folyosón összetalálkoztam Baxival és Csikával. Szemeikben nem feltétlenül az értelem szikrái csillogtak, de ezt túlzás is lett volna elvárni tőlük ilyen korai órán. Az is csoda volt, hogy megtalálták a helyes irányt.
– Nem tudjátok, mi a reggeli? – nézett ki Csipcsip az egyik ajtón, de látva az éber társaságot, máris választ kapott a kérdésére. A reggelit három emelettel lejjebb, és onnan még vagy ezer kilométernyi távolságban, a komplexum túlsó végén, az étkezdében osztották. Arra meg közülünk a madár se járt.
Nem sokkal hét előtt az étterem már kiürülőben volt. Mindig a legidősebbek érkeztek a legkésőbb. A reggeli osztás hét óra tíz percig tartott, aki elég éber volt, még elcsíphette az utolsó adagokat. Tapsi az ételkiadó ablaknál szórakoztatta a konyhásnőket, akik visítozva hahotáztak a nevelőtanár erőtlen viccein.
Baxiék becsoszogtak a műmárvány padlón, miközben érdeklődő pillantásokkal próbálták felmérni a menüt. Felmarkoltak egy-egy műanyag tálcát, majd eltipegtek ételért. Csika nagy igyekezetében levert egy fémtányért, amely éktelen csörömpölésével felverte a még félálomban bóbiskolókat is. Csipcsip és Bubó fűszeres megjegyzések kíséretében vigyorogtak társuk kétbalkezességén, mindemellett meg is kérdőjelezték szemüvegének megfelelő dioptria számát.
– Jól van, Csika, hallom, megint alkotsz – fordult hátra Gábor nevű druszám egy közeli asztaltól.
Az ügyeletes zsonglőr-jelölt összeszedte a lehullott tányért és annak egykori tartalmát, vett egy másik adagot, majd letelepedett a többiek közé. Joli – akit amúgy Zsoltnak hívtak, csak ráragadt ez a név – bandzsán dörmögött valamit, és zúgott, mint egy búgócsiga. Nagyon igyekezett felébredni. Időnként kortyolt egyet teájából.
Imre közben a vizes alumínium tányérban úszkáló párizsi szeleteket vizsgálgatta békésen. Talán azon tűnődött, dobjon-e nekik egy úszógumit. A konyhán egyébként egyáltalán nem főztek rosszul, de az tény, hogy törölgetni sosem törölgettek. Mosogatás után ami kicsöpögött, az kicsöpögött, ami nem, az nem.
Géza miközben a teás kancsóért nyúlt, sikerült Gábor bögréjét elfektetni, mire a forró ital azonnal kisebb tócsává varázsolta annak tálcáját. Szerencsére a reggelit nem érte kár.
– Na, a másik agyas! – meredt maga elé a fehérvári srác. – Gyorsan töltsél csak még egy pohárral!
Negyed órával később István hatalmas böfögéssel jelezte, hogy befejezte a reggelit.
– Hapci!
– Hányjál már ide!
– Hámlik a fogad?
Érkeztek sorban az elmésebbnél elmésebb megjegyzések. A produkciót szinte senki nem hagyhatta szó nélkül. István direkt élvezte a helyzetet, vigyorogva tolta hátra maga alatt a széket. Ennek következtében a fémlábak fülhasogató módon csikorogtak a kövezeten.
– Emeld már azt a széket, barátocskám! – szólt oda Tapsi is a zaj hallatán.
Az emeleti szinteken is zajosabb volt már minden. A hangszórók olykor meg-megreccsentek, miközben telefonhoz hívtak valakit. Egyik szobában a Danubius Rádió, a másikban Depeche Mode bömbölt, volt ahol csak egymással üvöltöttek mindenféle ügyben – ez olykor megszokott társalgási stílusnak számított.
Misi szobáról-szobára járva könyörgött, hogy takarítsanak már ki, és a szobai szemetes vödrök tartalmát ürítsék a nagy kukába. A kuka sorsáról, illetve annak leviteléről pedig Béla és Vitya folytatott szópárbajokból álló eszmecserét – nem nagyon jutottak eredményre.
Dudi nyugodt természetéből adódóan ezen a reggelen sem kapkodta el az öltözést. Egy szál gatyában ácsorogva álldogált nyitott szekrénye előtt, és míg bal kézzel ruháit halászgatta ki, jobbjával éppen fogat mosott. Karesz a mosdó egyik tükre előtt fél maréknyi zselével próbálta össze-vissza álló hajszálait megregulázni, amely csak igen nagy erőfeszítéssel sikerült. Így legalább valamennyire emberi külsőt tudott kölcsönözni a frizurájának. Tibi nagy igyekezettel próbálta a seprű előtt felgyülemlett porhalmazt a szőnyeg alá kotorni, ami hellyel-közzel sikerült is neki. Közben Tapsi jelentéstételre hívta az ügyeleteseket, Misi így nekilódult a lépcsőháznak.
A csuklós Ikarus – ahogy sokan emlegették a Nagy Vasaló – fékezett a fasor fái alatt, és befordult a kollégium udvarára. A piszkosfehér fényezésen egy barna és egy narancssárga csík futotta körbe a járművet. Felettük, középtájon öles betűk hirdették a tulajdonos intézmény nevét. Miután a busz megfordult, a sofőr – akit szlávos arcvonásai és mázsás termete miatt a fantáziadús társaság csak Malacnak nevezett – végigzongorázta az ajtónyitó gombokat. A kóter autóbusza reggelente kétszer fordult a kollégium és a gimnázium között. Most több sem kellett az ostromló tömegnek, rövid közelharc kezdődött a helyekért – pedig az út nem tartott tovább négy-öt percnél. Pár pillanattal később az öreg csuklós fekete füstöt eregetve magából visszafordult a fasor fái alá, és nekilódult a távnak. Malac közben dudált is kettőt, hogy a gyalog indulókat az úttestről a járdára parancsolja. Bár a városnak ezen az útján csak elenyésző volt a forgalom, Kemó is számtalanszor elsütötte poénját, miszerint az autóbusz kereke alól felcsillanó mosoly nem mindig túl őszinte. Ezzel próbálta ösztönözni növendékeit, hogy a gyalogosoknak szánt úton közlekedjenek.
Kemó egyébként éppen érkezőben volt, tányérsapkát és alezredesi egyenruhát viselve, katonás léptekkel, komótosan ballagott a bejárat felé. Fejbiccentéssel üdvözölte a kihúzó busz sofőrjét, aki visszaintett neki.
– Elment az első busz – mondta Attila, aki a nyitott ablak mellett állva törölgette magáról a vizet. Miután befejezte a műveletet, testápolójáért nyúlt, és alapos gondossággal bekente magát. – A Kemó meg most érkezett meg – tette még hozzá.
– Baromira örülök neki – vágtam fancsali képet az alkalmi műsor-közvetítéshez. Reggelente szerettünk jó sokáig a zuhany alatt állni, az legalább némileg felébresztett és felfrissített minket.
– Látom, megint nem borotválkoztál – vigyorgott Attila.
– Ja, nem. Úgyhogy majd fedezel a kijáratnál, Kemó nehogy meglássa.
– Jól van, majd bevetjük a szokásos hadműveletet.
Mire magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és az ágyneműt is bevágtuk a tartóba, a busz vissza is érkezett a gimnáziumtól a második fuvarra. Attilával felmarkoltuk ütött-kopott sporttáskáinkat, és máris lefelé viharzottunk a lépcsőn. A busz addigra már nyitott ajtókkal várakozott, Kemó és Tapsi a sofőrrel beszélgettek az első ajtónál. Gondosan ügyelve arra, hogy folyamatosan Attila takarásában maradjak, a hátsó ajtón pattantunk fel a járműre.
– Ezt megúsztad! – rikkantott Attila.
Kisvártatva Malac is elfoglalta helyét a vezető ülésben, és beindította a motort.
– Pista bá – kiáltott valaki előre neki -, nyomjon be valami zenét!
– Nem lehet, mert gerjed a busz! – jött a válasz. Ezt senki sem tudta, mit jelent, de valószínűleg az öreg hangulatát jellemezhette. Néha mindenféle megfejthetetlen műszaki összefüggésekre hivatkozva nem kapcsolta be a magnót. Néha meg mégis.
Már a fasorra fordultunk, amikor az épület bejárati ajtaján éppen kiesett Baxi és Csika.
– Álljon meg, Pista bá! – kiáltottuk többen is, mire Malac a fékre lépett. A hátsó ajtó éppen csak annyi időre nyílt ki, hogy a két késő felugorjon a buszra, és már robogtunk is tovább a város felé.
15.
Babi néni belépett az osztályterembe. Joli éppen akkor vágta hátba előtte álló társát, Kareszt, aki ennek következtében kis híján Csipcsip nyakában kötött ki. Mindenki felállt.
– De jó erőben vagytok – mosolygott az osztályfőnöknő. Nem kevés fáradalmába került, hogy elnavigált minket a negyedik év végéig. Egyszer annyira elkeseredett volt szegény – talán másodikban romolhatott meg a viszony -, hogy még azt is fontolóra vette, hogy lead minket, nem vállalja tovább a katonai kollégista osztály irányítását. De szerencsére nem tette. Negyedikes korunkra nekünk is több eszünk lett talán, így sikerült jól összecsiszolódnunk. Ebből a szempontból az kettő vagy háromnapos osztálykirándulások is sokat számítottak, akkor aztán bőven volt idő nagy beszélgetésekre. Mi csak azt sajnáltuk néha, hogy ezekre Babi néni sosem hozta el két gyönyörű lányát, akik nagyjából a mi korosztályunk voltak. De a négy év alatt olyan közösség kovácsolódott össze, amely életre szóló kapocsként kötött össze bennünket már akkor is. Lehet, hogy nagyon ritkán találkozunk, de ez a kötelék megmaradt, és megmarad végérvényesen. Babi néni örökké a mi Babi nénink marad, Éva néni pedig szintén kitörölhetetlen lett mindannyiunk szívéből lelkéből.
Az osztály összeforrottsága akkor mutatkozott meg leginkább, amikor egyik társunk miatt városi szintű botrány kerekedett köröttünk. A srácról mindenki tudta, hogy vonzódik a saját neméhez is, de az emiatt érzett ellenszenv többnyire kimerült poénkodásokban és beszólásokban. A srác emellett nem is titkolta a tényt, bár konkrétumokat soha senki nem tudott. Ügyesen manőverezett a valóság és vélekedések között, mindig úgy intézte a dolgait, hogy azok kellő homályban maradjanak. Bár viselkedésében egyértelmű jelek voltak, s talán emiatt is, a visszaigazolásokból ő ösztönösen érezte, kinél van, és kinél nincs keresnivalója. Nálunk – a legtöbbünknél sosem próbálkozott, tudta, hogy nem lenne értelme. De a kollégiumban – és a városban főleg akadtak olyanok, akik közelebbi kapcsolatot ápoltak vele. Volt, aki gyűlölte emiatt az osztályban, és csak rossz buzinak nevezte, volt, aki elfogadta. Az emberek sokfélék, a toleranciájuk is különböző skálákon mozog. Én a magam részéről sosem kifogásoltam az ő vonzódását saját neméhez, bár elképzelhetetlennek tartottam, hogy hasonló legyek hozzá. Ugyanakkor, mivel végtelenül jó embernek ismertem meg, és ismertük meg sokan, nem tudtam utálni mássága miatt. Nagyon sokat tett a közösségért, voltak feladatok, amelyeket ha senki más nem, ő biztosan elvállalt. Érdekes módon néha a nőkről vagy a lányokról is tudott olyanokat mondani, amit mi nem vettünk észre. Más szemmel látta a világot, és a világ is más szemmel nézett rá. Én a mai napig szeretem őt, mint embert, nem több és nem kevesebb a szememben a többi srácnál. Ő is egy fontos része volt valaminek, egy egésznek, amiben helye volt, amiből nem lehetett kirekeszteni.
A körötte felcsapó hullámok részleteit nem nagyon ismertem, mert leginkább a háttérben zajlottak, de némi információ eljutott mindnyájunkhoz. Miután kiderültek kis stiklijei a kollégiumban és a városban, automatikus következmény lett volna, hogy kirúgják. A katonai kollégiumból főleg, talán a gimnáziumból is. Egyezség született közte és a tanárok között, hogy érettségiig már nem történik körötte semmi botrányos. Az egésznek egy fontos eleme volt, hogy az osztályunk, amelynek tagjai a lehető legszélsőségesebb módon véleményezték őt, ezúttal egy emberként kiállt mellette. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi kovácsolt minket ennyire eggyé, talán az együtt töltött rengeteg idő – átlagon magasan felüli idő -, a közös problémák, a közös örömök. Csak azt tudom, hogy amikor mindez véget ért, és érettségi után szétrebbentünk az ország számtalan helyére, akkor mérhetetlen üresség támadt bennem. Olyan volt, mintha kéttucatnyi testvéremet vesztettem volna el.
Közeledett tehát az érettségi, mi egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat, mert úgy éreztük, nem tudunk semmit. Baxi egy alaklommal magyarból próbált felelni, de egy árva kukk nem sok, annyi nem bírta elhagyni a száját. Éva néni olykor megkérdezte a felelőt, hogy akar-e vele társalogni, miután kihívta.
– Miről? – mosolygott Baxi azzal az ártatlan babamosolyával.
– Mondjuk magyar irodalomról – válaszolt neki Éva néni.
– Nem – rebegte bátortalanul osztálytársam.
– Neeeem? – kerekedtek el Éva néni szemei. – Jegyezd meg, hogy egy nőnek sose merj nemet mondani, mert annak beláthatatlan következményei lesznek! Végy példát Both úrról! – mutatott itt rám egy laklommal. – Ő nem tud semmit, azt viszont kiválóan elő tudja adni.
Kényelmetlenül éreztem magam. Nekem annyi, ha Éva néni tudja a titkomat, hogy én tényleg nem tudok semmit. Meg aztán Baxi is biztosan utált egy kicsit most, hogy ő áll ott, és nem én. A semmit tudással azért sokszor szembesültem a négy év alatt – nem tagadhatom, hogy valóban lusta voltam elővenni a könyvet sokszor. Másodikban földrajz tanárnőnk Gabi néni is csak ennyit mondott év végén: Tisztában vagyok vele, hogy egész évben kis sem nyitottad a könyvedet, mégis megadom a négyest, mert én ilyen jó szívű vagyok. Az igazság az, hogy a földrajz bizonyos részeit tényleg nagyon szerettem, és ezeket az erényeket kamatoztattam is olykor. Azokat az információkat, amelyek érdekeltek, a kisujjamból kiráztam, amik meg nem, gőzkalapáccsal sem tudták volna belém verni.
A gimiben földrajzot csak az első két évben kötelező tanulni, utána a tárgy megszűnik. Mivel kötelező volt fakultációt választani, én földrajzra jelentkeztem. A földtörténeti táblázatból rendszeresen röpdolgozatot kellett írnunk, ami nekem rendszeresen egy jó nagy karót hozott a konyhára. Egyszerűen képtelen voltam bemagolni – vagy csak lusta? Igen, ez a pontosabb kifejezés.
Érettségin, mit ad a Jóisten, B-tételként a táblázatot húztam. Elöntött a víz. Az érettségi elnök ráadásul, aki nem is bennfentes volt, hanem más iskolából érkezett, biológia-földrajz szakos volt. Lecsüccsentem a felkészülésre, és pár perc múlva az elnök kiment kávézni.
– Nem akarsz kijönni? – kérdezte Gabi néni.
– Még csak most kezdtem – hebegtem tiltakozva.
– Te tudod… – mondta sejtelmesen a tanárnő. – Mindennek meg van a maga előnye és hátránya.
Így esett, hogy nagy nehezen elmakogtam valamit a tétel A és C részéről, a B-ről mélyen hallgattam. Hiszen a földtörténeti eocén-miocén- meg mit tudom én, milyen korszakok olyan régen voltak már, hogy ki emlékszik már arra? Rezgett a léc, de valahogy csak átpréselődtem egy kettessel a vizsgán. Ha azt vesszük, hogy emellett a matekom is ingatag volt, kész szerencse, hogy sikerült papírt szereznem az ott töltött négy évről. Történelemből és oroszból magam is meglepődtem a hármason. Az utóbbiból főleg, mert stabil kettes voltam négy évig. Hozzáteszem, nem zsenialitásomnak köszönhető, hogy közepes lettem a szláv nyelv ismeretéből, sokkal inkább Éva néni jószándékúságának.
Emellett azért a frászt is rám hozta, miután az irodalom írásbelim után közölte, hogy az négyes lett, és ha ezt a jegyemet le merem rontani a szóbelin, egyenesen kinyúvaszt. Nem mertem, de ez nem merészség kérdése volt.
Nagy disznóság ezzel büszkélkedni, nem is emiatt írom le, hogy érettségire gyakorlatilag alvással, strandolással, fürdéssel és focizással készült az osztály. Miután túljutottunk az írásbelin, a mi osztályunknak maradt a legtöbb ideje a szóbeliig. Évfolyamtársaink java része már rég érettnek nyilváníttatott, mi még nem voltunk ezügyben sehol. Időnk tehát volt rengeteg, én közben még a jogsit is letettem, ezt a sereg állta és biztosította ugyancsak. A szóbeliig fogyó napokat hiába terveztük matematikai pontossággal, hogy mire mennyi időnk van még, mindig halasztgattuk a tanulást. Hiszen annyi időnk volt még! Bevallom férfiasan, a végére kurta hat nap maradt, amit már kénytelen voltam beosztani a tételekre. Az orosz szóbelit a Jóistenre és Éva nénire bíztam. Azon nem volt mit tanulni. Két napot szántam irodalomra, kettőt történelemre, és kettőt földrajzra.
Végül a magyar jegyemet sikerült valahogy megtartanom, Kosztolányi Édes Annája imáimba foglaltatott. Addig számtalan, lányokhoz írott verseimet így egy ismeretlen Anna köszönte meg jelképesen. Hiába, így legalább az irodalom berkein belül tartsunk össze: regényhősnők és költők.
Még mindig nem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Csak azt, hogy mi nem. Katonatiszt tuti nem. A rengeteg ellentmondás, amivel a rendszeren belül találkoztam, a szabályok, parancsok túl vad volt az én szárnyalni vágyó lelkemnek. Az is elriasztott, hogy tizenkét évnyi iskolába járás után újabb három évet kellett volna eltöltenem főiskolán, ahol megintcsak olyan dolgokat szerettek volna a fejembe tömni, amik oda nem férnek be. Tudtam, hogy nem férnek be. Az én fejem volt, tudtam, mennyi hely van benne. És minek van benne helye. Ráadásul a sereg eresztékei is recsegtek-ropogtak, már közel sem látszott olyan jó perspektívának és egzisztenciát biztosító pályának, mint négy évvel korábban. Nekünk ez a négy év egyébként is olyan volt, mint egy alagút. Az egyik végén, a szocializmus idején bebújtunk, csak senki nem mondta meg nekünk – mert akkor még senki sem tudta –, hogy kibújni már a kapitalizmusba fogunk. A kollégium így vált egy sajátos időgéppé, amely a múltból a jövőbe röpített valamennyiünket.
Összesen harminchárman indultunk, de csak huszonketten érettségiztünk az osztályban. A többiek kihullottak, vagy csak egyszerűen elmentek közben. Mert rájöttek, hogy ők sem akarnak katonák lenni. Hülyeség az egész – gondoltuk. Itt jegyzem meg, Zsolti barátom, akivel egyetemben anno együtt tettük le voksunkat a sereg mellett, már jóval előttem otthagyta a mundért. Már másodikban lelépett Fehérvárról, és egy pesti civil gimiben érettségizett le. Én apámnak köszönhetem, hogy másodikban nem léceltem, és akkor ugyan nagyon utáltam amiatt, hogy nem engedte, de ma már tudom, hogy ez volt a helyes út. Ma már szerintem egy kezemen meg tudom számolni, mennyien maradtak egyenruhában. Kemónak ez biztos nagy szívfájdalom, mert ő mindig is arra szeretett volna büszke lenni, hogy az ott végzett növendékek hivatásukká választják a haza védelmét. Babi néni és Éva néni pedig talán büszkék ránk, mert egyikünk sem lett elveszett ember, nagyjából mindenki megtalálta helyét az élet rögös útjain.
Nekem eszem ágában sem volt katonai főiskolára menni, bár falból muszáj volt beadnom valahova egy jelentkezést. Ezt még tavasszal kellett. Ha nem teszem meg, az azonnali szerződésbontást eredményezett volna a honvédséggel, és az érettségi küszöbén mehettem volna új iskolát keresni. Emellett jelentkeztem a Rendőrtiszti Főiskolára is, ahova nagy örömömre nem vettek fel.
A végén már annyira kétségbe ejtett a közeli elszakadás víziója, hogy szabályosan letargikus állapotba kerültem. Barátnőm nem volt, mert mindenki, akibe szerelmes voltam, vagy lehettem volna, vagy elhagyott, vagy másba volt szerelmes. Aki meg mégis belém, abba meg én nem. De ott voltak az osztálytársak, akiket nem akartam elhagyni. Jó lett volna, ha úgy megáll az idő akkor, és csak úgy nem megy tovább. Mi meg ott lennénk még most is, és egymás ökörködésein szórakoznánk. Akkor így éreztem.
Egy alkalommal, amikor éppen rám került a sor, hogy ügyeletes legyek, felébredtem korábban, mint kellett volna. Még mindenki aludt a szobákban, én leültem a lépcsőház kövére, és a hatalmas üvegablakon az eget bámultam. Már nem volt sötét, de még a nap sem kelt fel. A közeli focipályán túli erdősáv fölött a telihold nézett vissza rám. Összekacsintottunk. Az nem lehet, hogy ez a négy év nyomtalanul múljon el az életemben. Hogy a tovarohanó idő távlatában majd semmivé váljon, feledéssé foszlódjon. Egyszer írok majd egy könyvet erről – gondoltam. És az lesz a címe: Hajnali telihold. Csak úgy magamnak. Meg a fiúknak, Babi néninek és Éva néninek. És egye fene, a Kemónak is. Hiába utáltuk sokszor, csak jó fej az öreg.
Amikor az utolsó éjszaka után, az utolsó reggelen a holmijaimat hurcoltam le a Trabiba, a klubból zongoraszó hallatszott ki. Gergely játszott ott egyedül. Akivel majdnem írtunk egy musicalt. Mérhetetlen szomorúság fogott el, amikor végleg kiléptem az épületből. Valami, ami jó volt, örökre véget ért.
