Hajnali telihold – 2. részlet

1.

Lábam alatt csikorgott a kavics, amikor a fehér murvával leszórt parkolón keresztül elindultam az épület felé. A késő augusztusi nap ragyogva szűrődött át a fasor fáinak ágai között. A kollégium szürke épülete úgy magasodott előttem, mintha utamat állná, vagy éppen felfalni, elnyelni készülne. Éppen csak tizennégy voltam, és semmiféle izgalom nem töltött el az elkövetkező hónapok, sőt, évek kilátásait illetően. Ismeretlen volt minden. Csak hetven kilométerrel kerültem el otthonról, de nekem ez a hetven kilométer szinte egy másik földrészt, egy másik bolygót jelentett. Nem érdekelt, hogy milyen csodálatos és idilli a környezet, milyen szép helyen fekszik a kollégium.

Hajnali telihold – részlet

2005-ben kezdtem írni egy önéletrajzi könyvet, ennek két fejezete olvasható itt:

14.

A nap sokadszor is felkelt, az árnyak a Fényes-fasor fái alatt is kisebbek lettek. A lassan rügyező lombokról és a fűszálakról harmat emelkedett lassú méltósággal az ég és a város fölé. Mint a távozó lelkek egy csatamezőről. A patakparti patkányok a város éledező zajai és tompa moraja elől visszahúzódtak járataikba, az éjszakai vadászatukról hazatérő macskák álmosan kóvályogtak a szőnyeggyár udvarán és az úttörőpark elhanyagolt játszóterén. Itt néhol embermagasságúra is megnőtt a gaz, míg valamivel odébb, a kollégium udvarán katonásan egyenesre nyírt sövény szegélyezte a lesepert betonjárdákat. A háromemeletes szürke betonépület csendesen szuszogott.

Halleluja

Halleluja

– Leonard Cohen zenéjére

Hát eljöttek újra a sötét idők,
És azt hisszük, nincs, mert épp’ nem látjuk őt,
Most muszáj lesz meglelni azt, aki reményt ad újra…

Ha az ember az embernek farkasa épp’
Mert az önzés az irgalom helyébe lép,
Hát hogy lesz így fény, és majd ki súgja: Halleluja?