Ridegen csüggnek
napjaink:
reménnyé fagyott jégcsapok,
Isten telében dideregve
az elmúlt nyár már rég halott.
Kuckónyi
lelkünk a végtelenben
pislákoló csöpp meleg,
hófútta szélben mindahányszor
ijedve borzad, megremeg.
Csak toll
serceg, papírra karcol:
némán rianó gondolat,
’mely egyhangúság örök vásznára
Olykor színes foltot ad.
Kell tavasz,
kell nyár és fény!
Hisz’ itt jár köztünk szelleme!
Fogcsikorgatva, azértis-élve
tavaszvárón telet túlélni kellene!
Budapest, 2009. január 24.
