Egy picike romantika

Kell egy picike romantika

Ebben a rohanó, vad világban,

Ahol millió üres ember :

üres fiú és üres lány van,

s amikor írom ezt a verset,

egy kissé lassul a forgatag,

Te is állj meg egy pillanatra -

- ez nagy kérés ? - néhanap !

Tudod, ahányszor csak látlak,

picit a múlt században élek,

és rímeken rágódom csendben,

de félek, hogy nem lesznek szépek,

de sebaj, írom őket bátran,

s az is elég, ha ezeket alkotva

kicsike örömet szerzek Neked,

és egy mosolyt csalok az arcodra.

S talán giccsesre sikerül pár sor,

ahogyan mosolyodról írok,

és hogy nem vagyok én sem tökéletes,

talán nem megfelelő indok,

de ennyire telik mégis,

tudod, a szóhoz csak ennyit értek,

ugye, megbocsájtható hiba

ez a szemernyi, picike vétek ?

Ha azt kérded tőlem, hogy „Miért ?”

A válasz csak annyi, hogy „nem tudom”,

de ha rájövök egyszer, ígérem,

Te leszel az egyetlen, kinek megsúgom,

de addig is hagyd, hogy ömöljön

belőlem e néhány strófa,

s nézzd el, ha olykor sántít,

vagy olykor éppen ócska.

Mert kell egy picike romantika

ezen a világon mindkettőnknek :

a férfinak kell a múzsa,

és hódoló kell a nőnek,

s ha csak annyira esik jól olvasni,

mint nekem Neked írni,

úgy hiszem, nem lehet felesleges,

s talán ki lehet valahogy bírni.